|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szinnyei József 2001. augusztus 20.Mádl Ferenc köztársasági elnök megbízásából Rockenbauer Zoltán, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere aug. 20. alkalmából magyar állami kitüntetéseket adott át. Ezúttal öt erdélyi kapott magyar állami kitüntetést. Pauler Gyula-díjat Kiss Andrásnak, a kolozsvári Állami Levéltár nyugalmazott főlevéltárosának, Széchényi Ferenc-díjat Kónya Ádámnak, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatójának, Szinnyei József-díjat Kiss Jenőnek, a sepsiszentgyörgyi Megyei Könyvtár igazgatójának, Wlassics Gyula-díjat pedig Gazda Józsefnek, a kovásznai líceum nyugalmazott magyar szakos tanárának és dr. Kötő József nyugalmazott kolozsvári színháztörténésznek adományoztak. Mádl Ferenc államalapító Szent István király ünnepe alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést adományozta mások mellett - a magyar kisebbségek védelmében, érdekei képviseletében és érvényesítésében végzett több évtizedes, példaértékű tevékenysége elismeréseként - dr. Hámos Lászlónak, a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) elnökének. /Az aug. 20-i nemzeti ünnep alkalmából. Erdélyi magyarokat is kitüntettek. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 20./2002. augusztus 19.Aug. 16-án Mádl Ferenc köztársasági elnök megbízásából Görgey Gábor kulturális miniszter az államalapító Szent István király ünnepe alkalmából állami kitüntetéseket adományozott. A kitüntetettek között található néhány erdélyi személyiség is. A díjazottak névsora: Pauler Gyula-díjat kapott Pál-Antal Sándor, a Román Országos Levéltár marosvásárhelyi igazgatója, Életfa-díjjal Szilágyi Ferenc szilágysámsoni népdalénekest tüntették ki. Szinnyei József-díjat vehetett át Muckenhaupt Erzsébet, a Csíki Székely Múzeum könyvtárosa, a Népművészet Mestere-díjat pedig Demeter Antalné Jánó Annának adományozták. Kolozsvári kitüntetettje is van az augusztus 20-i ünnepségnek, Dávid Gyula irodalomtörténésznek, a Polis Könyvkiadó vezetőjének személyében, aki Wlassics Gyula-díjat kapott. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át Szilágyi Enikő erdélyi származású színésznő, a Thália Színház színművésznője. Szilágyi Enikő a kolozsvári színházban is vendégszerepelt a nyolcvanas években, és játszott több román filmben is. /Augusztus 20-i állami kitüntetések. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 19./2009. május 4.A lap részletet közölt dr. Kovács Kiss Gyöngy történész az Erdélyi Múzeum helye és szerepe az erdélyi magyar tudományos életben című tanulmányából. Az 1859-ben létrejött Erdélyi Múzeum-Egyesület közlönye, az Erdélyi Múzeum 1874-ben indul, Finály Henrik nyelvész- és történészprofesszor szerkesztésében. A folyóirat története hét szakaszra tagolható. I. (1874–1892) Finály Henrik nevével fémjelzett korszak. II. (1884–1891) A folyóirat borítójára hosszabb cím kerül: Az Erdélyi Múzeum-Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történelemtudományi (1888–1891 között: Történettudományi) Szakosztályának Kiadványai. Visszatérnek a hagyományos évkönyv-forma füzetes kiadványokhoz. Ezekben az években a szerkesztést Schilling Lajos egyetemi tanár, szakosztályi titkár végzi. Hegedüs István kolozsvári egyetemi tanár 1888-tól vette át a redakciós munkát. Az ő helyét Szinnyei József egyetemi tanár vette át 1891-től. III. (1892–1905) 1892-ben az első két füzet újra Erdélyi Múzeum címmel jelenik meg, a következő 14. évfolyamon keresztül a lap borítóján címként az Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történettudományi, Szakosztályának kiadványa megnevezés szerepel. Azt követően, hogy Szinnyei József 1893-ban a budapesti egyetemre távozott, Szádeczky Lajos egyetemi tanárt választották meg szerkesztőnek. A Szádeczky szerkesztette Múzeumban a történeti irány uralkodott. IV. (1906–1917) Az 1906. ében az akadémiai és a muzeális irányzat közti vita az utóbbi győzelmével lezárult. Erdélyi Pál szerkeszette 1906–1917 között a köteteket. Amikor 1919-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület szellemi vezérkarából sokan elhagyták Kolozsvárt, még nem lehet látni, milyen jövő vár az Erdélyi Múzeumra. V. (1930–1941) Az 1918-tól 1929 végéig tartó években az Erdélyi Múzeum megjelenése szünetelt. 1930-ban György Lajos szerkesztésében az Erdélyi Múzeum, újraindult. VI. (1941– 1947) E szakaszban a Szabó T. Attila szerkesztette az Erdélyi Múzeumot. Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a hatalom általi felszámolásával az Erdélyi Múzeum is megszűnt. VII. (1991–től) Indulásától kezdve a leghosszabb kényszerszünetet az 1947–1991-es periódus jelentette az Erdélyi Múzeum életében. Az LIII. kötetével induló legújabb folyam címoldalán az alábbi megnevezés szerepel: Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog- és Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak Közlönye. Az évente négy lapszámba szerkesztett folyóirat szerkesztői: Benkő Samu, Dávid Gyula, Faragó József, Mócsy László. Az 1994. 3–4. füzettel felelősszerkesztő-váltás következett be a lap életébe, Benkő Samut Csetri Elek követte. 1995-től a Múzeum angol, román, magyar tartalomjegyzékkel, valamint az egyes tanulmányok végére csatolt angol nyelvű kivonatokkal jelenik meg. 1997-től újra módosul a szerkesztőség összetétele, Csetri Elek felelős szerkesztői munkáját Faragó József, Egyed Emese, Vetési László és a szerkesztőségi titkári teendőket felvállaló Kerekes György segíti. 1998-ban a Múzeum felelős szerkesztői feladatainak ellátásával az Egyesület Antal Árpádot bízta meg, aki Egyed Emese, Kovács András, Tánczos Vilmos, Veress Károly, Vincze Mária és Kerekes György szerkesztőkkel végzi a redakciós munkát. Az 1999. 3–4. füzettől a felelős szerkesztői megbízatást Kovács Kiss Gyöngy vette át. Az 2004. 3–4. füzettől a folyóirat címe: Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Elnökségének és Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog- és Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak Közlönye. /Az Erdélyi Múzeum helye és szerepe az erdélyi magyar tudományos életben. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 4./2012. szeptember 28.In memoriam: dr. Könyves Tóth Kálmán (1929–2007)Jelen írás az öt éve elhunyt dr. Könyves Tóth Kálmán matematikus, nyelvész, tankönyvírónak szeretne emléket állítani. Mikor a Népújság olvasóinak hat évvel ezelőtt röviden bemutattam Űrtan elemei kezdőknek című írásomban dr. Könyves Tóth Kálmánt (Népújság, 2006. október 21.), akkor még közöttünk volt, és éppen készült, hogy életében először és sajnos utoljára eljöjjön Erdélybe. Szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy e nevet több jeles személyiség is viselte. Az ismertetendő matematikus, dr. Könyves Tóth Kálmán unokabátyja is Könyves Tóth Kálmán nevet viselt, református pap volt, ugyancsak jeles író, akinek az apja Könyves Tóth Mihály, a debreceni Nagytemplom papja abban az időben, amikor Kossuth Lajos Debrecenben, éppen a Református Kollégiumban kihirdette a Habsburgok trónfosztását. (A református pap Könyves Tóth Kálmánról a következőképpen emlékezik meg Szinnyei lexikona: „Könyves Tóth Kálmán, ev. ref. lelkész, Tóth Mihály ev. ref. lelkész és Medgyessy Eszter fia; szül. 1837. aug. 31. (szept. 8. kereszteltetett) Debrecenben; tanulmányait nagyrészt szülővárosában végezte. A szabadságharc alatt a szatmári katonai intézetben volt. A világosi fegyverletétel után apja fogságra jutván (anyját már 9 éves korában vesztette el), ő és három testvére a rokonoknál találtak menedéket. Gimnáziumi tanulmányai közben a német, francia s angol nyelvet is elsajátította. 1860-ban elvégezte a teológiát és egy évig Szepes megyében időzött. 1861 őszén az utrechti egyetemre iratkozott be; két évet itten, felet Párisban, felet Londonban töltött. Hazatérte után 1863 őszén kunszentmiklósi lelkész lett, míg 1866. Laczháza, 1883. Debrecen hívta meg papjául, hol 1884-ben a tiszántúli egyházkerület megválasztotta tanácsbírónak.”) 2006-ban a Sapientia Egyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának matematika-informatikai tanszékcsoportja emlékkonferenciát szervezett Bolyai Farkas halálának 150. évfordulójára. Kellemes meglepetést akartam szerezni a résztvevőknek, és ezért meghívtam Budapestről dr. Könyves Tóth Kálmán nyugalmazott matematika-fizika szakos tanárt. Ugyanis olvasmányaimból tudtam, hogy akkor már 50 éve, Szegeden, Bolyai Farkas halálának 100. évfordulóján az akkor fiatal Könyves Tóth Kálmán kőszegi matematikatanár bejelentette, hogy a mai fiatalság számára átdolgozta Bolyai Farkas utolsó magyar nyelvű hattyúdalát, az Űrtan elemi kezdőknek című tankönyvét. Bolyai Farkas utolsó műve a német nyelvű Kurzer Grundriss Eines Versuchs volt. Sajnos Könyves Tóth Kálmán művének kiadása elmaradt. Így meg kellett találnom Könyves Tóth Kálmánt, és szerencsémre a Bencés Öregdiákok Szövetségének honlapján viszonylag hamar rá is leltem. Kiderült, hogy családja ősi erdélyi család, egyik őse még Rákóczi Zsigmond fejedelemtől kapta nemesi oklevelét, de ő maga sohasem járt még Erdélyben. Így aztán meghívtuk, és a 2006 novemberében tartott csíkszeredai konferenciánkra az akkor 78 éves idős tanár el is jött. Könyves Tóth Kálmán 1929. május 1-jén született Budapesten. A bencések pannonhalmi kétnyelvű (magyar-olasz) gimnáziumában érettségizett 1947-ben. Ugyanott novícius is volt, de végül nem lett szerzetes. A matematika és a nyelvészet mellett nagyon szerette a zenét, és élete során kapcsolata e három tudománnyal mindvégig megmaradt. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem matematika-fizika-ábrázoló geometria szakán végzett, majd 1954-ben Kőszegen kezdett el tanítani. Az akkori Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban találkozhatunk is a nevével, szívesen küldött kitűzendő feladatot a lapnak. Kőszegen került kapcsolatba az akkor már idős Visnya Aladárral, tőle kapta Bolyai Farkas: Űrtan elemei kezdőknek könyvecskéje eredeti példányát. Visnya Aladár Fejér Lipót pécsi iskolatársa volt, mindketten Maksay Zsigmondtól tanultak matematikát. Könyves Tóth Kálmán mesélte, hogy úgy tartották, Visnya Aladárból valószínűleg nagyon jó matematikus válhatott volna, 1896-ban még az Eötvös-versenyt is megnyerte. Később azonban a természettudományok felé fordult, botanikus és zoológus lett, ő alapította a kőszegi Jurisich Miklós Múzeumot. Könyves Tóth Kálmán nagy lelkesedéssel tanított, még zenekart és énekkart is szervezett a gimnázium tanulóiból. Évente nívós hangversenyeket tartottak. Később, Budapestre kerülve, az Egyetemi Számítóközpontban dolgozott, főként az akkor már népes családja jobb ellátása érdekében. Itt írta meg az egyetemi felvételikkel kapcsolatos könyvét, a Szándék és valóságot. Nyelvészekkel közös munkában részt vett a magyar Szóvégszótár szerkesztésében. Matematika tagozatos tanulók részére készített tankönyvekbe írt fejezeteket a geometria axiomatikus felépítésével kapcsolatban, valamint az integrálszámításról. Csíkszeredában mindenki számára feledhetetlen előadást tartott a fél évszázada Csipkerózsika-álmát alvó munkájáról. Hallgatva őt, az volt az érzésünk, hogy személyében akkor Bolyai Farkas járt ott közöttünk. Előadása végén könyvének kéziratát és a hozzá kapcsolódó anyagokat átadta e cikk írójának, annak reményében, hogy a könyv majd egyszer valamikor meg fog jelenni. Könyves Tóth Kálmán ugyanekkor magával hozott egy másik könyvet is a konferenciára. Luca Pacioli 1494-ben megjelent nagy matematikai enciklopédiáját, a Summa de Arithmetica, Geometria, Proportioni e Proportionalità (Az aritmetikának, geometriának, mértékeknek és aránylataiknak foglalata) c. kötet 1994-ben megjelent reprint kiadását. Őt kérték fel ugyanis arra, hogy amikor a British Library engedélyt adott a magyarországi hasonmás kiadásra, akkor a kettős könyveléssel kapcsolatos részeket magyar nyelvre lefordítsa. E fordítás meg is jelent egy, a könyvhöz tartozó külön füzetben. Kálmán Szabó Péter Gábor szegedi matematikatörténésznek az értékes kötet egyetlen saját példányát is odaajándékozta. Hosszan elbeszélgettünk, mesélt az életéről, családjáról. Élmény volt Kálmánnal együtt lenni, nagy ajándék az élettől, hogy megismerhettük. Sajnos a csíkszeredai kirándulása után, éppen 5 éve, 2007. szeptember 26-án hunyt el Budapesten. Örömmel írhatom, hogy sikerült teljesíteni Könyves Tóth Kálmán kívánságát, és 2009-ben a szegedi Polygon Kiadó megjelentette Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek c. könyvének Könyves Tóth Kálmán általi feldolgozását. Köszönet illet mindenkit, aki melléállt a kiadás ügyének, így dr. Kincses János főszerkesztőt, aki felvállalta a kézirat gondos megjelentetését, dr. Prékopa András és dr. Hatvani László professzorokat, hogy az MTA Matematikai Osztályán támogatásukkal biztosították a kiadás anyagi hátterét, és dr. Szabó Péter Gábor matematikatörténészt, aki lektorálta és a kiadást előkészítette. Dr. Könyves Tóth Kálmán egyik legértékesebb munkája pe'l FRATE LUCA detto el PACIOLO, az AMA KIS JÁMBOR néven ismert LUKÁCS barát, Toscana SZENTSÍR városkájából, a KISEBB ATYAFIAK RENDJE tagjának, Leonardo da Vinci tanárának és barátjának, a gazdasági könyvelés első alapművének a fordítása. IRODALOM Oláh-Gál Róbert – Szabó Péter Gábor: Előhang. In: Könyves Tóth Kálmán: Elemi geometria kezdőknek. Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek című könyvének újrafogalmazott, jegyzetekkel ellátott kiadása (A sajtó alá rendezésben közreműködött: Szabó Péter Gábor), Szeged, 2008. Polygon. pp. 1-3. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái: https://mek.oszk.hu/03600/03630/html/k/k12541.htm OLÁH-GÁL RÓBERT Népújság (Marosvásárhely) 2013. június 11.A Magyar Minorita Tartomány története a XVII–XVIII. századbanP. Bogdan Adamczyk minorita atya aradi szolgálata mély nyomokat hagyott a belvárosi katolikus hívek szívében. Rájuk is gondolt, amikor a doktori dolgozatának bizonyos anyagait elküldte a szerkesztőségünkbe. 1686-tól kezdetét veszi a Habsburg abszolutizmus berendezkedése Magyarországon. Ebben az évben végre sikerül Budát visszafoglalni a törökök kezéről, s így a 17. század végétől elkezdődik a változás kora. Elindul a török kiűzésének sikeres folyamata, s ezzel párhuzamosan a Magyar királyság területi növekedése. Erdély népének akarva-akaratlan a Habsburg monarchia politikájához kellett igazodnia, hisz rajta keresztül kapcsolódhattak Európához. Míg a mohácsi csata után két hatalom ütközőtere volt az ország, és a Habsburg valamint az oszmán-török érdekszféra között megoszlott teljes egészében, 1686-tól Magyarország átkerült a Habsburg hatalmi körbe.[1] Ez a váltás egy 16 évig húzódó háború végeredménye volt, amely a török iga alól való felszabadítást hozta magával, másrészt egy újabb alárendeltséget, harmadrészt a függetlenségi törekvések letörését. Mozgalmas század volt, eseményekkel és változásokkal telített, hiszen 1683-1711 között megtörtént a törökök kiűzése, a Rákóczi szabadságharc, amely megpróbálta a független és egységes Magyarország visszaállítását. A felkelés letörése által 1711-1765 között létrejött a kompromisszum az uralkodó osztrák monarchia és a rendek között. A Rend a XVII. század végén - XVIII század elején újból megerősödik, amit a missziókban való tevékeny szerepük is mutat. A Rend szakadása (1517), a reformáció és a törökök rabló csapatai elsöpörték a nagynevű provinciát és virágzó kolostorokat.[2] 1. XVII. SZÁZAD – A MEGÚJULÁS SZOLGÁLATÁBAN A minoriták fejlődése és Magyarország felszabadulása a török uralom alól szerencsésen esett egybe, s így a rend hozzájárult a katolikus élet újbóli megalapozásához. A XVII. században nagy lehetőségek nyíltak meg, - különösen Erdélyben, a Tiszántúlon és Felső-Magyarországon – a szerzetesek számára.[3]A lelkipásztori munka szabályos missziós körülmények között folyt, amelyhez a minoriták a hitterjesztésben nagy segítséget nyújtottak az általuk alapított iskolákkal. I. Lipót uralkodása (1657-1705) alatt úgy látszott, hogy a magyar minorita rend ismét föl fog virágozni. Ennek a felvirágzásnak hatalmas tényezője volt Reggiani János magyar rendfőnök,[4]aki nagy befolyást gyakorolt a vallásos királyra.[5]I. Lipót mindenben támogatta a rendtartományt. Működése alatt egymás után emelkedtek a kolostorok, melyek közül több még most is fennáll. A magyar tartomány két évszázados tengődés után a XVII. században Gersei Pethő István és fivére Ferenc, jászóvári prépost segítségével Sztropkón (1609) „ad S Crucem” templomot és új rendházat épít fel. Ez a kolostor lesz a missziós tevékenységnek és hittérítői munkának a kiinduló pontja.[6]P. Reggiani teljeserővel kezdi szorgalmazni a kálvinisták megtérítését. Őt a tartomány krónikásai a minorita misszió megteremtőjének nevezik. 1668. február 11-én megszerezte gróf Csáky Ferenc szepesi várnagytól a csütörtökhelyi Zápolya-kápolnát, ahol missziós központot létesített.[7]1672-ben a minoriták megkapták a plébánia jövedelmeit is. Ezután a csütörtökhelyi házat konventi rangra emelték.[8]1675. január 13-án Csütörtökhelyen Reggiani megtartotta az első tartományi gyűlését.[9]Elhatározták itt, hogy a három kolostorból (Sztropkó, Rad és Csütörtökhely) Szent Bonaventúra nevezetű őrséget alkotnak. Az első vezetőnek Burkardi Ugolin olasz minoritát választották. Ettől kezdve vehették fel a provinciába a magyar, német és szláv ifjú növendékeket és hozzáfogtak a magyar provincia átalakításához. Reggiani mint kitűnő szónok és író járja a falvakat, és másvallásúakat térít a katolikus hitre. Az igehirdetést azonban sok szenvedéssel és áldozattal kellett megfizetni. 1673-ban Lővei László magyar minoritát igehirdetés közben a kálvinisták elfogatták és egy kútba letaszítatták. Néhány évvel később Burkardi Ugolint is megölték Szepes-szombaton.[10]1678-ban a kurucok második támadása alkalmával, a Radon tevékenykedő minoriták mind áldozatai lettek a kálvinisták gyűlöletének. „P. Nemesovszky Antalt lefejezték. A két testvért, mikor a konyhában megtalálták, a tűzhely fölé felakasztották őket és alájuk gyujtottak. Három rendtagnak sikerült az erdőben elrejtőzni, de ezeket is csakhamar felkutatták, ruháiktól megfosztották. Kettőt közülük a fákhoz kötöttek, kik a szúnyogok rettenetes csípéseitől és az éhségtől kiszenvedtek. P. Bogvierszky Kázmért, miután véresre verték, váltságdíj fejében elbocsátották, de sérüléseibe nemsokára belehalt.”[11] A harcok miatt a minoritáknak menekülniük kellett Eperjesről és Lőcséről, sőt 1684-ben még Csütörtökhelyről is kiűzték éket. Visszatérhettek azonban, amikor Thököly csapatait kiszorították Magyarország felső területéről. 1685. december 28-án a király visszaadta az eperjesi kolostort, 1687. február 10-én pedig végleg visszakapták csütörtökhelyi házat is.[12] 1686-ban Caraffa Antal lett a Felső-Magyarországon tevékenykedő császári sereg vezére. Az ő segítségével 1687. június 1-jén[13]Nagybányán a minoriták megkapták a szent Miklós templomot a javadalmakkal együtt, 1687. december 18-án[14]Caraffa Antal átengedett a rendnek egri török mecsetet a mellette lévő házakkal és kertekkel együtt. Reggiani János után, 1691-től Poeti Józsefet kinevezték a magyar tartomány főnökének, aki háromévenként megtartotta a tartományi gyűléseket.[15]Már 1696-tól a minoriták engedélyt kértek a tartományfőnök megválasztására. Ezt a jogot 1702-ben kapták meg és akkor, ez év szeptember 22-én Egerben megtartották az első választó gyűlést. Tartományfőnökének Artoi Tamást[16]választották meg. 2. AZ ERDÉLYI PROVINCIA (1627-1714) A XVII. században Erdélyben még tevékenykedtek a minorita közösségek, annyira, hogy VIII. Orbán pápa 1627. május 15-én kelt „Militantis Ecclesiae” bullájával Erdélyben minorita rendtartományt alapított.[17]Az erdélyi provincia a következő kolostorokból állt: Bákó, Brassó, Felfalu, Hunyad, Károlyfehárvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Medgyes, Themis (Temti) és Tergovist.[18] Bákó és Tergovist már Moldva területére esett. Az új rendtartomány később több rendházzal is gyarapodott. Így az esztelnekivel 1690-ben, és a kézdivásárhelyivel 1696-ban. A XVII. század közepén P. Pineri Vince (1631-1633) rendfőnök kezdeményezésére Erdélyben a minoriták is nagy erővel lendültek neki a hittérítésnek, amelynek P. Pineri Vince apostoli prefektusa is volt. Nagy érdemeket szerzett a székelyek közt végzett apostolkodásával és a szakadár oláhok és szászok térítésével.[19] A protestánsok 1630-tól Magyarország leggazdagabb református főurát, I. Rákóczi Györgyöt választották meg Erdély fejedelmévé. Uralkodásának első felében még elég békésnek mondható az erdélyi katolikusokkal szemben. Később azonban a katolikusok ellen fordult, egymás után foglalta el templomaikat és az egyházközségek javait. 1644-ben háborút indított III. Ferdinánd császár és magyar király ellen.[20] Ezzel több évig húzódó harc kezdődött a katolikusok és reformátusok között. Sajnos a XVI. században folytatott háborúk, a törökök pusztításai és a protestáns térítések romboló hatással voltak az új rendtartományra. A szabadságharc előtt szépen és ügyesen megszervezett vallási béke teljesen felbomlott. Nagymértékben járult ehhez a nagy szegénység, melyet a népnek el kellett viselnie. A háború nemcsak anyagi vagyontól és a nemzet értékeitől fosztotta meg az országot, hanem erkölcseiben is megrontotta a népet. A felkelő hadak elől a földesurak és papok egyaránt elmenekültek, ahol pedig kitartottak, onnan elűzték, vagy legyilkolták őket. A templomokat felégették, az oltárokat pedig szétrombolták.[21] Besztercéről, Kolozsvárról, Désről és Szamosújvárról a kurucok elüldözték a hittérítőket. Többet közülük fogságba hurcoltak, sokan pedig fogságban lelték halálukat. A kézdivásárhelyi missziós központot kivéve már nem is működtekmisszionáriusok.[22]Amilyen szép reményekkel indult a misszió az 1690-es években, éppen olyan szomorú képet nyújtott az 1710-es időkben. Az üldözők elől P. Raszlaviczy Bálint és életben maradt társai Magyarország biztonságosabb helyeire menekültek. Közben az Eperjesen megtartott tanácsgyűlésen P. Raszlaviczyt választják meg (1712-1714) generális commisariusnak.[23] P. Raszlaviczy látta, hogy az elpusztított erdélyi misszió és a magyar rendtartomány rendtagok hiánya miatt nem képes működni. Ez azt eredményezte, hogy az eperjesi káptalanon a kézdivásárhelyi rendház és az elpusztult erdélyi rendtartomány a „Szentháromságról nevezett őrség” címén csatlakozott a magyar rendtartományhoz. Így az erdélyi tartomány 87 éves működése után beolvadt a magyar provinciába.[24]Ily módon a káptalani atyák szerették volna elérni, hogy megmentsék a kézdivásárhelyi központot. Innen szerveznek majd Erdély területére további hittérítőket. P. Raszlaviczy 1716 augusztus 27-én bekövetkezett haláláig folytatta a missziók vezetését. Őt P. Zamli Bódog követte, aki 1717. június 1-jéig állott a misszió élén, majd visszatért Olaszországba. 3. XVIII. SZÁZAD – A REND GYORS FEJLŐDÉSE A XVIII. században a Maros és Duna vidékén a pusztító török uralom miatt nagyon megfogyatkozott a katolikusok száma. A török kiűzése után az újraszerveződő egyházmegyék rászorultak a szerzetesek segítségére a lelkipásztori munkában.[25]A római katolikus egyház kimondatlan célja az volt, hogy a híveket a hivatalos egyházi szervezeti rendbe betagolja. A vidék rekatolizációja és a rend gyors terjedése P. Kelemen Didáknak volt köszönhető, akit a Felső-Tisza-vidék apostolának nevezünk. A török rabság megszűnése után ő volt az újjáépülő ország hitterjesztője. Az ő nevéhez fűződik a nagybányai, nyírbátori, besztercei, csengeri, gyarmati, keserűi és tarcsai rendházak, illetve templomok újraépítése és a kolozsvári, szilágysomlyói, miskolci és szegedi házak újra alapítása. Példája tanúskodik arról, hogy a sikerek és nagy eredmények elnyeréséhez nem az anyagi eszközök sokasága szükséges leginkább, hanem az „apostoli lélek törhetetlen bizalma és bátor kezdeményező lendülete”.[26]Didák atya és rendtársainak munkája akadályozta meg a Tisza-vidéki protestantizmus terjedését és több helyen - mint Miskolcon is - a katolicizmus romjaiból virágzó katolikus életet létesített. A középkor folyamán a rend magyarországi provinciája hét őrségre (custodia) és egy tartományra oszlott. Ötvenkét rendházával ez a rend volt a legjelentősebbek egyike az akkori Magyarországon.[27]Ez a szám inkább csak statisztikai adat, hiszen az idők folyamán keletkeztek, s szűntek is meg rendházak. Ez a szervezeti felépítés a középkor végére teljesen megszűnt. Az 1722/23-as Pozsonyban tartott országgyűlés az immár minorita rend újbóli megtelepedését engedélyezte és 1729-ben Magyarországon és Erdélyben a provinciát újjászervezték.[28]1729-ben a P. Bossi János apostoli prefektus elnöklete alatt megtartott egri káptalanon P. Ladányi Eleket választották meg a magyar rendtartomány főnökévé, aki szintén szívügyének tartotta a missziós tevékenységet. P. Ladányi Elek négy őrségre osztotta fel a rendtartományt:[29] A „Szentháromságról nevezettőrség”-et a kézdivásárhelyi, a firtosi, a besztercei, a nagyenyedi és a marosvásárhelyi kolostorok alkották. A „Szent Ferencről nevezett őrség”-hez tartoztak az aradi, a belgrádi, az orsovai, a lugosi és a pancsovai kolostorok. A „Szent Antalról nevezett őrség”-et az egri, a nagybányai, a nyírbátori, a miskolci, a wimpassingi és a szilágysomlyói kolostorok alkották. A „Szent Bonaventúráról nevezett őrség”-hez pedig az eperjesi, a csütörtökhelyi, a lőcsei, az imregi és a radi kolostorok tartoztak.[30]A minoriták a Felvidéken, Erdélyben és a Tiszántúlon 21 kolostorral rendelkeztek. A felosztásból világosan kitűnik, hogy nemcsak az erdélyi őrség, hanem az egész rendtartomány egy teljesen új képet kapott, amelyben igen buzgó apostoli élet folyt. A rendtartomány élén P. Ladányi Elek áll (első ízben 1729-től 1732-ig, másodízben pedig 1735-től g1736-ig), a missziók lelke pedig Isten szolgája P. Kelemen Didák, aki nagy tudásával és életszentségével megbecsülhetetlen értéket nyújtott az apostoli munkának, amelyet 1744-ben bekövetkezett haláláig irányított.[31] Miskolcon a rend 1729-ben telepedett meg.[32]A megtelepedésüket követő évben, az 1730. szeptember 4-én Nyírbátorban tartott tartományi gyűlésen kijelölték az új miskolci konvent határait is.[33]Az 1764/65-ös Pozsonyban tartott országgyűlés 42. cikkelyében elismerték a Minorita Rendet, és a konvent ősi eredetét.[34] A XVIII. század ismét elhozta a magyar minoriták egyik legszebb korszakát. Sajnos, a rendházak legtöbbje mind megsemmisült II. József rendelkezései folytán. A kor mostohaságából a régi hetvenegy rendházból csak négy maradt, és ezekben is kevés rendtag.[35] P. Bogdan Adamczyk [1]Ráncz Teréz: Gyöngyeiteket ne szórjátok szét!Kézdialmás 2003, 21. [2]Körtvélyessy László:A 700 éves Minorita Rend története. Szeged, 1943, 88-89. [3] Hirschberg Kornél: Magyar minorita Hittérítők. Budapest, 1944, 15. [4]Franchini Giovanni: Bibliografia e memorie letterarie di Scrittori Francescani Conventuali ch’hanno scritto dopo l’anno 1585. Modena 1693. 302-303.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest 1891-1914. XI. 670. [5]Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. k., 419. és HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 20. [6]Knáisz Mihály: Chronologo-Provinciale Ordinis FF. Minorum S. Francisci Conventualium Provinciae Hungariae et Transsylvaniae. Posonii, 1803, 316. [7]HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 21. [8]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 418. [9] Uo. 419. [10]Archivum Proviciae Librorum Mortuorum, ad 24 Septembris 1681; Generális Kúria irattára (Ungheria, S/XXX.A. 2. sz. – Relazioni sullo stato della provincia). [11]Deductio Chronologica Ss. Missionum Apostolicaram, quas Religiosi Ordinis Minorum S. P. Francisci Seraphici Conventualium Provinciae Hungariae, eiusdemque adhaerentibus ac etiam in exteris terris infidelium etc ... exercerunt, manuscriptum P. M. Wenceslai Wilkovszky OFMConv., praefectus Missionuin, Leutschoviae 1807., 17., 1670-1678 év.; In: KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 419. [12] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 263-264.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 420. [13]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 421. [14] Uo., 429. [15] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,392. [16] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,365 és 393.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon...,424. [17] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,307 [18] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 49. [19] Uo., 50. [20] Uo., 51. [21] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…,57. [22] Szakály Ferenc: Magyarok Európában II., Virágkor és hanyatlás 1440–1711, 318–139. és KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,313-314. [23] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,393. [24] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 73. [25] Hermann Egyed: A magyar katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. AURORA. München 1973, 315. [26]Gondolatok P. Kelemen Didák szenttéavatási mozgalmához. 81.; In: Magyar Umbria 1938/3. TANULMÁNYOK.(78-82 old.) Gyöngyös, 1938. [27] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 313-314. [28] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 380. [29] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 60. [30] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 315. [31] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 61. old. [32] Barsi János: A minorita megtelepedés Miskolcon és iskoláztatásuk a Ratio Educationis megjelenésiig (1728-1777). Miskolc 1990, 12. [33] A konvent határa pedig: ,,... a Tiszától Szerencs felé, majd Abaúj vármegye egy része a teljes Borsod vármegyével a Tiszáig...”; In: B.-A.-Z. m. Lt. XII. 2. 9. köt. 30v. f. [34] Gyulai Éva: A minoriták öröksége Miskolcon. 57.; In: Miskolci keresztény szemle. Miskolc, 2010/2. [35] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 89. 2013. július 20.Marosvásárhelyen született az első magyar nyelvű, nyomtatásban is megjelent szakácskönyvTófői Zsófia 1692-ben Marosvásárhelyen szerkesztett szakácskönyve Mai ismereteink szerint a Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári műhelyében 1695-ben készült, 1698-ban újból kiadott Szakácsmesterégek könyvecskéje a legrégibb, nyomtatásban is megjelent magyarnyelvű szakácskönyv. Ugyanakkor, ahogyan Tótfalusi is jelzi 1695-ös könyvének címlapján, könyve egy régebbi szakácskönyv újabb, kibővített változata. Minden idők egyik legsikeresebb magyar szakácskönyve, változatlan szöveggel, tíz újabb kiadást is megért a XVIII. században (Nagyszombaton, Kolozsváron és Kassán). A szakácskönyv sikerének több oka is lehetett. Ahhoz a középosztályhoz szólt, amely megengedhetett magának egy gazdagabban terített asztalt, viszont nem állt módjában külön szakácsot tartani, sőt egy- egy drágább hozzávaló beszerzése is gondot jelenthetett. Ugyanakkor korának legnépszerűbb erdélyi receptjeit tartalmazta. A közölt ételek nevének nagy részét megtalálhatjuk Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című művében "a régi magyar étkek" felsorolásnál. A szakácskönyv kiadója jól ismert, viszont mindmáig tisztázatlan a könyvet összeállító szerkesztő személye. Harmadfél évszázadon keresztül Tófői Zsófia szakácskönyveként ismerték a Tótfalusi által kiadott művet. Szakácskönyvszerzőként jelenik meg a XIX. századi forrásokban is. "Tofaeus-Dobos Zsófia, a fennebbinek (Tofaeus, másképp Dobos Mihály püspök, J.A.) rokona vagy tán nővére, régibb írónőink egyike, élt a XVII. század alkonyán. Szakácskönyvet írt, melly Vásárhelyen, 1692-ben s másodszor 1693-ban jelent meg" – olvashatjuk Danielik József 1858-ban kiadott Magyar írók. Életrajz-gyűjtemény című munkájában, átvéve Nagy Iván Magyar írónők című dolgozatának adatait. Ugyanezt olvashatjuk Szinnyei József 1893- ban megjelent Magyar írók élete és munkái című életrajzi lexikonában. Mivel Tófői Zsófia szakácskönyvének egyetlen példánya sem maradt fenn, az utóbbi évtizedekben megjelent tanulmányok szerzői erősen megkérdőjelezik a Nagy Iván által "felröppentett" adatot: "Ebből az állítólagos marosvásárhelyi szakácskönyvből eleddig nem került elő példány, sehol sem találhatni rá vonatkozó adatot, joggal hiszik tehát úgy a régi magyarországi nyomtatványok számontartói, hogy létezése több mint bizonytalan" – olvashatjuk Király Erzsébet és Kovács Sándor Iván Szakácsmesterségnek könyvecskéje című könyvében. "Ez az adat azonban több mint kétséges. Ebből az állítólagos szakácskönyvből ugyanis egyetlen példány sem maradt fenn, ráadásul a megjelenés éve is problematikus: az első marosvásárhelyi nyomdát ugyanis csak száz év múlva, 1785-ben alapították" – írja Varga András a Magyar könyvszemle 2008/3-as számában. Régi magyar recepteket keresni tértünk be a marosvásárhelyi Teleki Tékába. Bányai Réka tudományos kutató hívta fel a figyelmünket Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári szakácskönyve egy későbbi kiadásának a Tékában őrzött példányára (0-33496). Az újrakötött könyvritkaságnak hiányzik a címoldala. Deé Nagy Anikó ceruzával írt bejegyzése szerint a könyvet Nagyszombaton adták ki 1785-ben. A jeles kutató bejegyzése mellett egy régebbi, más kéztől származó, szintén ceruzával írt bejegyzést is olvashatunk: "Szakácskönyv közrendű konyhára az 1700 as (?) év elejéról Tóffeji Zsuzsánnának (?) 1692. évben megírt Szakács könyve." Tófeji Zsófia neve a Tótfalusi szakácskönyvében lévő bejegyzésen azonnal felkeltette az érdeklődésünket. Bányai Réka jelezte, hogy a könyvtárban őrzik Tófői Zsófia szakácskönyvének egy kézírásos másolatát is. Lázok Klárának, a neves könyvtár igazgatójának szíves segítségével sikerült kézbe is venni a páratlan értékű kéziratos másolatot (Thq – 104. MS. 353.). A 111 oldalas, kéziratos könyv szép, rajzzal is díszített címlapjának felirata szerint egyértelmű, hogy az eddig nem létezőnek vélt Tófői- szakácskönyv másolatát tartjuk a kezünkben: "SzAKÁTS : KÖNYV melly 1692 ben M : VÁSÁRHELyEN Concinnált TOFFEI: SOFIA SzAKÁTS: KÖNYVÉBÖL Irataott le 1772 dik ESZTENDÖBeN G. Bethlen Susanna" A concinnált szó összeállítást, szerkesztést jelent. Így már a címlapból is világosan kitűnik, hogy Tófői Zsófia szakácskönyvét Marosvásárhelyen szerkesztette. A könyv kiadására máshol kerülhetett sor. A címlap legalján iktári Bethlen Zsuzsannának, a könyvtáralapító Teleki Sámuel feleségének az aláírása látható. Érdekes módon a Tékában őrzött szakácskönyv mindmáig elkerülte a témával foglalkozó kutatók figyelmét, annak ellenére, hogy Deé Nagy Anikó több könyvében is ír az iktári Bethlen Zsuzsanna könyvtárában lévő kézírásos szakácskönyvről. "Némi tájékoztatásul szolgál Bethlen Zsuzsanna receptkönyve, melyet egy régi szakácskönyvből másoltat ki magának Sáromberkén 1772-ben" (A könyvtáralapító Teleki Sámuel, 1997); "Egy 111 oldalas kézirat ételrecepteket őriz, amelyet Toffei Sofia 1692-es szakácskönyvéből írat ki magának" (Gondolatok a marosvásárhelyi Teleki Tékából, 2007). Utoljára maradt a legizgalmasabb kérdés eldöntése: valóban Tófői Zsófia a szerzője (összeállítója) a Tótfalusi által kiadott szakácskönyveknek? A Téka olvasótermében egymás mellé tettük a Tótfalusitól és a Tófőitől származó könyveket, majd kinyitottuk őket az első oldalakra. És úgy volt, ahogy háromszáz éve tudták Erdélyben! A két könyvben olvasható receptek, azok sorrendje, pár apró, jelentéktelen részletkülönbséget és természetesen az utolsó fejezetekben lévőket leszámítva, szinte szóról szóra megegyezett! Mindkét szakácskönyv a kor legnépszerűbb étkeivel, a káposztás-húsos ételekkel kezdődik, mutatóban közünk is egy receptet. Tófői Zsófia recepteskönyve: "Káposztát közönséges modon. Végy sos Káposztát, az ormoját metéld le azaz a’ torsátskát metéld le, és szép apron apritsd meg, avagy pediglen tsak ugy levelenként két vagy három darabokra metélvén ted fel a fazékban igen szép kövér szalonnával tehén vagy berbéts hussal, ezeket elsőben fel foralván abárold meg, ’s ugy ted a’ káposzta közébe, vagy pedig tsak szalonnával tedd fel, egy darabotska avast is tégy beléje, hogy jobb izt adgyon, bort beléje, és mikoron meg fő, ad fell, felyül egy kis törött borsal ha tetszik hintsd meg." Tótfalusi Kis Miklós szakácskönyve: "Káposztát közönséges módon. Végy sós káposztát, az ormóját vedd-el, az az, a’ levelekről a’ torsátskát metéld-le, és szép aprón metéld-fel, vagy pediglen tsak úgy levelenként, két vagy három darabokra metélvén, tedd-fel a’ fazékba igen szép kövér szalonnával, Tehén vagy Berbécs hússal: ezeket elsőben fel-forralván, abárold-meg, és úgy tedd a’ káposzta kőzibe; vagy pedig tsak szalonnával tedd-fel; egy darabotska avast- is tegy belé hogy izt agyon: bort belé, és mikor meg fő, add-fel, fellyűl egy kevés törött borssal, ha tetszik hintsd-meg." A szakácskönyvet összeállító Tófői Zsófia személyéről mindmáig igen keveset tudunk. Az életrajzi lexikonok két sorában több a téves adat, mint a valós információ. Mindezért fontosabb életrajzi adatainak és természetesen főművének, a szakácskönyvnek az ismertetésére későbbi írásainkban még visszatérünk. Józsa András Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 27.Szétszóródott hagyatékok (Olosz Katalin feledésbe merült balladagyűjteményt tárt napvilágra)Olosz Katalin a Háromszékben (2016. január 30.) megjelent nyilatkozatában a Kriza János gyűjtötte Vadrózsák második kötetének kiadásáról közölte: „Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszórt hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét.” E „törlesztés” eredménye 770 oldalas kötet. „Hogy a népkultúra terméke az egész nemzet felbecsülhetetlen értéke, egyre világosabban érzi mindenki... Mikor egy ledöntött nemzet újjá akarja magát építeni, szüksége van, inkább, mint valaha, a hagyomány minden porszemecskéjére. Hogy tudja, mi vagyok, honnan jöttem.” Kodály Zoltán Korábban, 2009-ben hasonló „törlesztést” vállalt magára, amikor Szabó Sámuel Marosvásárhelyi tanár irányításával a diákok által lejegyzett népköltészeti alkotások „szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel” 776 oldalon megjelentette. És nemrég mutatták be Kolozsváron 2015-ös keltezéssel megjelent újabb „törlesztését”, amelyben 930 oldalon adja közre Kanyaró Ferenc Kolozsvári tanár diákjainak gyűjteményét a „szétszóródott” hagyatékból*. Nem véletlenül utaltunk a kötetek oldalszámaira, hisz ez a 2476 oldalt kitevő, már feledésbe merült gyűjteménysor bizonysága annak, hogy mily nagy méretű népi érték felkutatására, összegyűjtésére, tanulmánnyal ellátására és jegyzetek készítésére vállalkozott Olosz Katalin. Példamutatása olyan szempontból is jelentős, hogy nem hagyhatjuk veszendőbe egyetlen értékünket sem, időt és munkát kell áldoznunk azokra a népköltészeti hagyatékokra, amelyeket elődeink alkottak, nemzedékről nemzedékre őriztek, s amelyeket szorgalmas gyűjtők már lejegyeztek, hogy közösségünk által is ismertté válhassanak. Csupán azt nehezményeztük, hogy ennyi idő elteltével Olosz Katalinon kívül senki nem vállalkozott e hagyatékok felkutatására. Olosz Katalin pedig valóságos oknyomozással derítette ki a kéziratok hollétét. Nem egyszer utazott Marosvásárhelyről Kolozsvárra, Budapestre, hogy könyvtárakban, levél- és kézirattárakban rátaláljon az említett hagyatékokra. A most közzétett kötet egy Kolozsvári tanár és tanítványai több mint száz esztendővel ezelőtti közös munkájának eredménye. A népköltészet gyűjtésének ez a formája – társadalmi gyűjtés – is már a 19. században bizonyos hagyományra épült. 1864-ben Arany János folyóiratában, a Koszorúban (Második évfolyam, II. félév, 527. old. Vegyes.) arról írtak: „…az erdélyi gyűjtők évek óta ezt gyakorolják, s hogy milyen sikerrel, hatalmasan tanúsítják gyűjteményeik. Így gyűjté Kriza János a »Vadrózsák« egy nagy részét, így Szabó Sámuel Marosvásárhelyi tanár a nála kéziratban levő sok mesét, dalt s néhány balladát s a még kéziratban levő egész gyűjteményt…” Bebizonyosodott, hogy a diákok és más segítők közreműködésével nagy területen lehetséges a népköltészet összegyűjtése. Kanyaró Ferenc tanítványai Háromszéken, Udvarhelyen át Kolozsvártól, Tordától Kalotaszegig, Szilágyságig, Szatmárig gyűjtötték a népköltészeti alkotásokat. Legtöbbet Székelyországban. Olosz Katalin kutatásai nélkül csupán annyit tudtunk Kanyaró Ferencről, hogy Kolozsvári tanár volt, néhány balladát gyűjtött, s azokat rangos folyóiratokban megjelentette. Bár Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című V. kötetében azt is közölte, hogy 200-nál több balladát gyűjtött össze, mégis még a 970-es években is bizonyos kifogásokkal írtak róla, sőt, a Magyar Néprajzi Lexikonban nevét meg sem említették. Olosz Katalin kutatásai nyomán derült ki, hogy nagy mennyiségű népköltészetet jegyeztek le a Kolozsvári diákok, hogy a gyűjteménynek csak egyik részét képezik a népballadák és epikus énekek, de ez a rész 421 alkotást jelent. Olosz Katalin bevezető tanulmányában részletesen bemutatja Kanyaró Ferenc életútját, irodalom- és egyháztörténeti, valamint lexikonszerkesztési munkásságát, de figyelmét elsősorban a népköltészetet gyűjtő tanár módszerére, eredményeire, gyűjteménye viszontagságaira, majd a hagyaték értékeire fordította. A szenvedélyes népköltészeti gyűjtő életében alig két-három tucat alkotás látott nyomdafestéket, a többi évszázadot meghaladóan lappangott kéziratként. Megállapította azt is, hogy Kanyaró Ferenc munkásságával a magyar folklór legnagyobbjai közé emelkedett. Elméleti kérdések tisztázásával a modern folklorisztika úttörőjévé vált a 19. század végén és a 20. század elején. Kutatói erénye, hogy felfigyelt a változatok jelentőségére is, amellyel az idő és tér követését, a népballadák elterjedését és egy részének pontos keletkezési idejét is meg tudta állapítani. Jegyzeteiben vizsgálta a népballadák múltját, a klasszikus balladák jelentőségét. Kanyaró Ferenc első ízben állított össze olyan gyűjteményt, amely kimondottan népballadákat tartalmazott. Címe: Székely népballadák és románcok. Tervezte, hogy a Kolozsváron tanuló diákokkal együtt e kötettel köszöntik Magyarország ezeréves fennállásának ünnepét. Nem rajta múlott a köszöntés elmAradása. Olosz Katalin a Háromszék megyei alkotásokat külön is vizsgálta. Innen a diákok 74 szöveget jegyeztek le. Ezeket korábban egyik tanulmányában is bemutatta (Acta Siculica 2008, 581–599). Ebben végigköveti a Háromszéki balladakutatás történetét – egészen a századfordulóig –, majd külön is felsorolja a gyűjtési helyeket, a balladák számát – jegyzetekkel együtt. Az említett 74 változatról a kötetből megtudhatjuk, hogy 12 ballada csupán Háromszék jelöléssel szerepel, 62-nek pedig pontos lelőhelyét is felsorolja: Sepsikőröspatak 22, Sepsiszentgyörgy 10, Kálnok 7, Árkos 5, Laborfalva 4, Uzon 4, Bölön 4, Bükszád 2, Mikóújfalu, Nagyajta, Zágon, Kézdivásárhely egy-egy balladával szerepel. Amikor Kanyaró Ferenc gyűjteményének jelentőségét említjük, ki kell térnünk a klasszikus balladákra, hisz általuk tovább bővültek a nagy értékű balladák változatai. A gyűjteményben megtalálhatjuk a Kőmíves Kelemenné, Kádár Kata, Sárighasú kígyó, a Zsivány felesége, a Barcsai, Molnár Anna stb. változatait. Ezenkívül a Kálnoki Zsófika azért is külön figyelmet érdemel, mert a szabédi diák által lejegyzett ballada egyedüli híres alkotás az egész magyar folklórban, változata mindmáig sehonnan nem került elő, márpedig nélküle szegényebb lenne a székely, a magyar népköltészet. Nagy érdeme Kanyaró Ferencnek, hogy felfigyelt az új stílusú, helyi, sirató, baleset- és búcsúztató balladákra is, amelyek a 20. században különösen elterjedtek. És e kötet arra is támpontot jelenthet, hogy a 20. század elején keletkezett balladákat mennyiben őrizték meg akár száz év múltával is. Olosz Katalin mentő, feltáró, közreadó munkáját bizonyára megkerülhetetlenül értékelik a magyar folklór kutatásában. Annyit ez alkalommal is meg kell jegyeznünk, hogy a kovásznai illetőségű, 1957-ben Sepsiszentgyörgyön érettségizett néprajzkutató eddigi munkásságával nevét örökre beírta a magyar népköltészeti kutatók legjobbjai közé. Ismertetőnket Olosz Katalinnak a Háromszékben megjelent nyilatkozatával kezdtük. Zárásként ismét onnan idézünk: „Nem leszek »munkanélküli« a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust.” Albert Ernő *Kanyaró Ferenc: Erdélyi népballadák és epikus énekek 1892–1905. Sajtó alá rendezte: Olosz Katalin /Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2015/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 10.Könyvek „bedeszkázott” korszakai (Beszélgetés Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatóval – nem csak könyvekről)Több mint három évtizeden át vezette a Sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk. – Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni? – Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem. – Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk? – Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része. – Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató? – Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete. – Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma? – Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget. – Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat? – A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak. – Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett? – Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak. – Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van? – 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban. – Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után? – Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány. – Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek? – Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. MegmAradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket. – A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment? – Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos. – Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez? – Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá. KISS JENŐ Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 18.Balog: Megmaradásunk és gyarapodásunk a 21. században is csak a Szent István által ezer évvel ezelőtt lefektetett alapokra épülhetMegmaradásunk és gyarapodásunk a 21. században is csak a Szent István által ezer évvel ezelőtt lefektetett alapokra épülhet. Ez a magyarok személyes és közösségi szövetségkötése a keresztény hittel és kultúrával - fogalmazott Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter, aki állami kitüntetéseket és szakmai díjakat adott át augusztus 20. alkalmából pénteken a Pesti Vigadóban. A tárcavezető Magyar Érdemrend Középkereszt, Magyar Érdemrend Tisztikereszt, Magyar Érdemrend Lovagkereszt, Magyar Arany Érdemkereszt, Magyar Ezüst Érdemkereszt, Magyar Bronz Érdemkereszt, valamint Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral közösen Móra Ferenc-, Pauler Gyula- és Szinnyei József-díjakat adott át. A kitüntettetek tisztességes munkával, tudományos teljesítménnyel, magas művészettel és rekordokkal járultak hozzá a magyar nemzet életéhez, így folytatói és résztvevői a megmaradásért és gyarapodásért vívott küzdelemnek - emelte ki Balog Zoltán. Hozzáfűzte: augusztus 20-án a minőség, a jóság, a szépség és igazság Szent István életművében is megnyilvánuló, tér és idő mechanikus határait elmosni képes erejét ünnepeljük, valamint mindazt, ami közös bennünk Beregszásztól San Franciscóig, Tel-Avivtól és Torontótól Canberráig és Stockholmig, Gyimesbükktől a Rózsadombig. Az elmúlt hét év, a demográfiai, az államadósság és a környezetvédelem helyzetének javulása megmutatta, hogy nincsenek vesztett ügyek, lefutott meccsek, ha komolyan nekilátunk, javíthatunk az életünkön - hangsúlyozta az emberi erőforrás miniszter. Példaként említette, hogy ma már nem a munkanélküliek magas száma gond, hanem a munkaerő hiánya, egyre kevesebb az olyan fiatal, akik sem tanulni, sem dolgozni nem tudnak. Hozzátette azt is: az állam és az egyházak összefogásának is hála, ma kétszer annyi cigány fiatal jár egyetemre Magyarországon, mint három évvel ezelőtt. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár az ünnepség zárásaként hangsúlyozta: Magyarország kormánya példaként állítja a díjazottakat a társadalom elé. Az elmúlt években a Millennium óta nem látott kulturális infrastruktúra-fejlesztés indult Magyarországon - fűzte hozzá az államtitkár, aki kiemelte a kulturális alapellátás, valamint a népi kultúra megerősítését célul kitűző 7,5 milliárd forint összértékű Csoóri Sándor-program elindítását is. Szent István jól tudta, csak erős, független állam védheti meg polgárait a külső erőkkel szemben. A mai aktív generációnak is az a feladata, hogy nemzeti kultúránkat és függetlenségüket az ezzel ellentétes nemzetközi tendenciák ellenére is megőrizze - fogalmazott Hoppál Péter. (MTI) 2017. augusztus 18.Ismerjük meg Kolozsvár 19. századi lakóitKivételes alkalomban lehet részünk az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum tegnap megnyílt időszakos, szeptember 15-ig látogatható kiállításán: Mitu Melinda és Török Károly muzeológusok jóvoltából megismerhetjük a 19. századi kolozsvári lakosokat, híres személyiségeket, és láthatjuk, hová fejlődött azóta a kincses város. Mindezt Veress Ferenc, az 1832-ben Kolozsvárott született (és 1916-ban ugyanitt elhunyt) fényképész, feltaláló munkássága révén, aki úttörőként honosította meg a kincses városban a fényképészetet – elsősorban neki köszönhetjük, hogy fényképeken ma is láthatjuk a korabeli Kolozsvárt és környékét, valamint a várost gazdagító és szépítő lakosait. A történeti múzeum gyűjteményében levő 1500 üveglemezről 300-at digitalizáltak majd nyomtattak ki papírra, ezek alkotják a kiállítás tárgyát, amelyet gazdagítottak, változatosabbá tettek korabeli tárgyakkal is. A tárlatot vezető Mitu Melinda lelkesen avatta be a közönséget mind a képi feldolgozás folyamatába, mind pedig a fényképészet régmúltjába, Veress Ferenc életében és munkásságába. Elmagyarázta, hogyan dolgoztak a zselatin réteggel borított üvegnegatívokkal, hogy majd javított, szép fényképeket állíthassanak ki. Érdekessége vagy akár újdonsága a kiállításnak, hogy számos régi felvételt számítógépen, digitálisan színeztek, igyekezve arra, hogy a ruházatok színe, mintázata minél korhűbb legyen. Erre azért vállalkozott Török Károly, mivel Veress Ferenc hosszú éveken keresztül kísérletezett a színes fényképezéssel – magyarázta lapunknak Mitu Melinda. A kiállított felvételek nagy többségében a kor ismert személyiségei, díszes öltözékben, vagy éppenséggel népviseletben, egyedül pózolva vagy családtagjaik társaságában. De szép számmal fotózott gyerekeket is Veress Ferenc, vagy embereket valamely tevékenység végzése közben. Láthatjuk például Simon Elek polgármestert, Borbély bajnokot, Enders cirkuszigazgató lányát, Andrei Şaguna ortodox püspököt, Ioan Fechete-Negruţiu görögkatolikus kanonokot, báró Bánffy Ernő leányait, Béldi György gróf fiát, Kendeffy Klára és Tisza Jolán grófnőket, báró Kemény Gézánét, Melka Vince festőművészt Prágából, Barabás Miklós festőt, Szinnyei József nyelvészt – és még hosszan sorolhatnánk városunk értékes, ismert és ismeretlen lakosait. De az egykori Kolozsvár és környéke, a város számos épülete, műemléke szintén Veress Ferencnek köszönheti a „megmaradását”, ezekből a ritka, kevésbé ismert felvételekből is láthatunk a kiállításon. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
